Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, csak azt tudod, hogy elrontottad. Te rontottad el. Nem tudod, hol, de vége. És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtőzik, csak meg kell találni, fel kell kutatni! Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi... az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad. Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a ketté repedt boldogságod. Benned is eltört vele valami. És akkor sírni kezdesz. Nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért...